...from the pit!

Gyerekkórus death metálban? Jó vicc, mi? Eddig lehet, hogy az volt, de a Septic Flesh gondoskodik róla, hogy az arcunkra fagyjon a vigyor. Itt egy kis ízelítő a a klasszikus zenét és az extrém metált mesterien ötvőző görög fogat hamarosan érkező Titan c. lemezéről. A túlvilágon Sztravinszkij elismerően bólogat.

Thomas Gabriel „Warrior” Fischer az extrém metál egyik élő legendája. A Hellhammer és a Celtic Frost frontembereként ott volt a death és black metal alapköveinek letételekor a nyolcvanas években, és az óta is hitelesen képviseli kemény zene sötétebb oldalát. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a metál előadókat, akik nem válnak röhejessé, amikor pandamacinak festik magukat a színpadon. A svájci úriember az egyik. A szemöldökig behúzott sapka/könnyes fekete monokli kombó nála ugyanolyan legitim színpadkellék, mint a szerzetes csuha volt az egykori Candlemass frontember, Messiah Marcolin esetében. Nem véletlenül említem meg a svéd doom legendát. Fischer legújabb bandáját, a Triptykont hallgatva elsőre az ugrott be, hogy ilyen lehet, amikor a Candlemass és a Slayer törvénytelen szerelemgyermeket nemzenek.

A legújabb korong, a Melana Chasmata címet kapta, ami görögül kb. annyit tesz, hogy nagy sötét űr. Fischer azt állítja, mély depresszióból segített kimászni neki a lemez megírása, szóval igen, az album sötét, depresszív, okkult témákat dolgoz fel. Házibuliban, szülinapi rendezvényen nem ideális háttérzene. A művészi önkifejezésnek azonban ez is a része, az élet nem mindig vidámság, móka és kacagás, szabad reflektálni olyan negatív témákra is, mint a halál, szenvedés, depresszió stb. Nem kell szeretni, de el lehet fogadni, hogy van ilyen is. Erről ennyit.

Műfajilag az album a doom-death-thrash vonalon mozog, némi gótikus beütéssel, de mivel ez elég idiótán hangzik, maradjunk annyiban, hogy aki szereti az erőteljes, lendületes, de mindeközben koromsötét atmoszférájú metál muzsikát, és az extrém énekstílustól sem riad vissza, az új Triptykon korongot is élvezni fogja, az első hangjegytől az utolsóig. Nem titok, hogy Fischer úr az ötvenedik x-et tapossa, de a legtöbb hasonló korú zenésztársához képest nála nyoma sincs a kiöregedésnek, sőt, a lemezen végig az érezhető, hogy egy kiforrott zenész műve. Minden a helyén van, az ötszáz kilós riffek, a thrashes tekerések, a túlvilági szólók és Fischer változatos énektémái, mindez átitatva tisztességes adag doom metállal. Igaz, Fischer néha engedi kibontakozni fiatal zenésztársait, de a hangsúly a hangulaton van, ami koherensen sötét, csak az árnyalat változik. Az Aurorae c. szerzemény pl. felemelő gitártémájával már-már beenged némi fénysugarat, de csak azért, hogy a következő, Demon Pact c. nótában még nagyobbat üssön a pokol bugyraiba történő alámerülés, ahol Fischer utánozhatatlan orgánummal ordítja acsarogva, hogy „az irigység máglyáján” hamvasztják a csontjait. Hatásos cucc.

A csúcspontot számomra a Boleskine House címet viselő második nóta jelenti. A hat láb mélyre hangolt gitárok szaggatását és Fischer kántálását/hörgését gyönyörűen ellenpontozza a lágy női énekhang és az érzelmes szóló a végén. A Breathing pedig jó példa arra, hogy a Triptykonra nem csak merengeni, de egy jó kiadósat headbangelni is lehet. 

A Melana Chasmata kiforrott, a maga műfajában kiemelkedő lemez, egy pályája csúcsán lévő metálzenésztől. Előkelő helyen szerepel majd az év végi top 10-es listákon. (Az enyémen legalábbis biztosan.)

Jár a 9 pont a tízből.

U.i.: Biztos van, akinek feltűnt, hogy a borítót az a bizonyos H. R. Giger festette, akinek a nevéhez sok más mellett az Alien dizájnja is fűződik. Giger épp a napokban hunyt el. R.I.P.

Szeretjük a hajót. Mindenki tudja, hogy Európa egyik legjobb szórakozóhelye, ráadásul itthon verhetetlen hangosításban és a marginálisabb, de annál fontosabb zenész-egyéniségek fölvonultatásában. Scott Kellyt bizonyára a legtöbb olvasónak nem kell bemutatni. A börtönviselt fizimiskával megáldott, karizmatikus, szanaszétvarrt fogatlan frontembere a Neurosisnak már nem fiatal. Megőszült, megpocakosodott, de ez a budapesti koncertje, maroknyi közönség előtt is bizonyította, hogy minimál akusztikus zenével is képes hangulatot teremteni, bárhol a világon. Nem rég fejezte be európai turnéját, melynek két felvonásos hazai állomásán mi is jelen voltunk.

Nem egy első randis, Valentin napozós produkció egy Scott Kelly este. Habár azt mondtam akusztikus koncert, ettől még nem meghitt, még kevésbé megnyugtató zene. Sokkal inkább melankólikus, depresszív, melyet finoman kísér az anyazenekar mélysötét, lehúzós árnya. Merthogy nem csak Mr. Kelly képviseli a színpadon a Neurosist, hanem Noah Landis is, aki experimentális gitár, illetve billentyű játékkal toldotta meg az este hangulatát. A kísérő gitárosról nem is érdemes beszélni, sokat nem köszönhettünk neki a koncert ideje alatt.

A dalok a hangulatról szóltak, a magánéleti inspirációk, szerelmek, félelmek, frusztrációk a felkonfok nélkül is azonnal tapinthatók voltak. Volt monotónia, volt lehangoltság is, voltak néha kicsit üresebb szakaszok, de az előadó hiteles orgánuma, kisugárzása, autentikus előadásmódja képes volt megtölteni a zenét egyfajta plusszal. Persze régi klisé, hogy a rosszéletű rockerek sokkal hitelesebben tudják hozni az érzelmes líraiságot. Scott Kelly teljesen puritán előadása speciális, amerikai országúti, vagabond életérzés formájában elevenedett meg. És ez az életérzés izgalmas volt. A zenész még a fénytechnikát is nyomatékosan leállíttatta, mondván, ez egy egyszerű zene, nem igényel semmiféle öncélú ornamentikát; de Landis effektjei, közjátékai azért sokat segítettek, hogy az érdeklődés végig fönn maradjon és az adott hangulat teljesen ki tudjon bontakozni a dalokban. És valóban így volt jó, ahogy. Szépen szólt az új Eternal Midnight, jó volt a híres We lett he hell come is, ahogy a többi dal is izgalmasan szólt. Közvetlen és szívből jövő fellépés egy morcos embertől. Különleges koncert volt.

Koncert: 5-6

Pár héttel ezelőtt mutatták be a Robotban a hazai metalreménység, az Apey and the Pea brigádjának új videoklipjét, mely az ugyancsak sokat magasztalt, nagy sikerű Devils Nectar (2013) lemezük nyitódalára készült. Talán nem mondok újat azzal, hogy Api a honi metálszíntér talán legizgalmasabb orgánumú frontembere, hangja. A lemezzel való ismerkedés közben egyértelművé vált rögvest az is, hogy a Nazareth bravúros felütése a debütáló nagylemeznek. Súlyos riffek, izgalmas ritmikai megoldások, szőröstökű ének, dögös stenk ragad minket magával elejétől a végéig. Prémium stoner szarság egy mokkáskanálnyi déli terrorral. A dalstruktúra ugyanúgy hibátlan, egyre keményedő groove-os riffek táplálják a kérlelhetetlen világégést. És itt a boszorkányégetést is. (Feloldozás vagy rezignáltság pedig el is marad...ami dramaturgiailag érzésem szerint meghatározó a dalban.)

A dalhoz készült videó ütősnek szánt sztorija itt-ott kissé erőltetett, bárgyú és gyermekded, de elsőre elférnek az esetlen apróságok. Meg ez aztán a legkevésbé a zenészek hibája. A srácok csűrik, püfölik, vicsorítanak, izzadnak, ujjatlanban, sapkában, morcosan, ahogy a koncerten is szokták. Több se kell a gonosz és számító boszorkának: megelevenedik és szeretné a három úriembert, magának. Nem jön össze. Fölrepül az égbe és ott élve elhamvasztják, zenével, gitárral, dobbal. Vagy ilyesmi. Eszméletlen sztori. Nézzétek meg jól!

Úgyhogy nem a történet viszi a klipet, hanem az elementáris erő, ahogy a három srác valami újat hozott Magyarországra a zenével, az attitűddel, az energiákkal, ami a Nazarethben is testet ölt. Intelligens metál. Lehet rá bólogatni.

Dal: 7
Videó: 5

Már az elején leszögezném, hogy utálom a bálványimádatot. Ennek ellenére úgy gondolom, Tosin Abasinak, az Animals as Leaders gitáros/zeneszerzőjének egy ideális világban már szobrot állítottak volna minden zeneművészeti iskola bejáratánál, és teltházas koncerteket adna még Belső-Mongóliában is. Gyanítom, hogy a valóságban az amerikai progresszív/metál szcénán kívül csak egy szűk réteghez jut el ennek az afroamerikai srácnak a zsenialitása. De hát így van ez, amikor valaki megpróbál újítani, felrúgni a műfaji konvenciókat, és csak arra koncentrálni, ami a lényeg: a szívből és ösztönből fakadó ZENÉRE. Márpedig Abasi és zenésztársai (Javier Reyes - gitár, Matt Garstka - dob) legújabb dobását, a The Joy of Motion-t nem is érdemes másképp meghatározni, mint ZENE. Így, csupa nagybetűvel, műfaji kategorizálás nélkül.

Tisztában vagyok vele, hogy - mint általában a progresszív, kísérletezős bandák - az Animals as Leaders sem való mindenkinek. Egyetértek azokkal, akik szerint az eddigi lemezeik (a 2009-es Animals as leaders és a 2011-es Weightless) helyenként megfoghatatlan komplexitása és hangszeres zsonglőrködése néha az élvezhetőség rovására ment. Akik eddig sem kedvelték a zenei kihívásokat, kétlem, hogy az új Animals korong hozná meg a kedvüket, hiszen a The Joy of Motion, csakúgy, mint elődei, bővelkedik nyakatekert technikai megoldásokban. Vájt fülű legyen a talpán, aki végig követni tudja a ritmusváltásokat. Az összetettség önmagában nem baj, de csak akkor, ha nem válik öncélúvá, és épp ez az, ami az albumot kiemeli a legtöbb technikás-experimentális lemez közül. A hangszerek szolgálják a zenét, és nem fordítva.

A metálos riffek, jazzes átvezetők, katartikus, de mégsem elcsépelt szólók, a néhol eszeveszett, máshol finoman kidolgozott dobtémák és a hangulatfokozó elektronika a számok többségében gyönyörűen egybesimulva követik és alátámasztják egymást. Magyarul: megtanultak zenét írni a srácok. Ez leginkább a lassabb szerzeményekben érezhető, mint pl. az Air Chrysalis, amely légies könnyedséggel vált át fúziós jazzből lüktető prog-metálra, de megemlíthetném a szintén jazzesen kezdődő, majd lassan építkezve egy hihetetlenül felemelő gitártémában kiteljesedő Another Year-t. Gyönyörű, na! A súlyosabb nóták közül a Tooth and Claw a csúcspont, és fogós hajlításaival a lemez slágere, persze nem a Petőfi rádiós értelemben.

Egyedüli negatívumként meg kell említenem, hogy némelyik szerzeményben még túlságosan is érezhetők az előző korong hatásai, pl. az agyonmatekozott Mind-Spun c. nótában (leszámítva a hangulatos belassulást a vége felé). Itt abszolút érezni, hogy elgurult a gyógyszer, és Abasin felülkerekedett a hangszeres tudását fitogtató őrült géniusz. Nekem mondjuk, önmagában bejön az ilyesmi, de a lemezről kilógnak ezek a dalok. Ezért nem jár a 9 pont.

A The Joy of Motion nem korszakalkotó, de egy határozott lépés a helyes irányba Abasiék életművében. Bizonyíték, hogy az Animals as Leaders nem csak a hangszeres tudás, de a dalszerzés terén is tud maradandót alkotni. A lemez néha melankolikus, helyenként felemelő, máshol agyzsibbasztóan komplex, de mindig izgalmas.

8,9 a tízből.

„Who we are?
And who we will be forever
And ever?”

A sztori szálai egészen tíz évvel ezelőttig nyúlnak vissza. Széles, átfogó fórum híján akkoriban még az azonnali üzenetküldő szolgáltatások zegzugos csatornáin trade-eltük egymás között az aktuális kedvenceket, így történt, hogy gyakorló heavy metal-rajongóként egy kedves ismerősöm közvetítésével valami Subscribe nevű zenekar Crowd of the nobodies és Oidipus Abortion Clinic című dalai keveredtek a lejátszási listámba két Ossian-himnusz közé. Az akkor még mértéktartóan ingerszegény zenei ízlésem sehogy sem tudta befogadni ezeket a kiforratlan, de kétségkívül progresszív melódiákat, úgyhogy hagytam is az egészet a fenébe. A dolgok biztosan máshogy alakultak volna, hogyha nem kapom el a srácokat még azon a nyáron a Rockmaratonon egy nagyjából harmincfős kora délutáni bulin, ahol is olyan  zseniális hepajt rendeztek, hogy még életem első sörét is sikerült kiborítanom.

Nem ismertem korábban a Grizzlyt, de mivel csípem a medvéket is és szerintem is nehézsúlyú metált hallgat az összes, ezért régóta kíváncsi voltam rájuk. Mázsás zenét vártam, már csak Knapp Oszkár figurája miatt is. Őt már az Insane-ből, Wrong Side of the Wallból ismerhetitek. Játszottak már Apey-ék előtt is, pár hete pedig a vágóhídon léptek színpadra a Neck Sprain nyaktörő születésnapján.

Ami elsőre szembetűnő volt, hogy a srácok nem valami kapkodós elmebetegek. Még Oszit se láttam színpadon ennyire belassulva. Nyilván a zene sajátos életérzéséből is fakad ez, de biztos tudják ezek finom úriemberek a módját, hogy lehet erre diszkréten rásegíteni. Nézzük, mit mutattak! - Stoner, belső Amerika, kockás ing, szakáll, szőrzet mindenütt. Blues, metal és tökös stonerség árad a muzsikából. A két gitáros remek összjátékot hoz, ízes témákkal, heréből. De tényleg. Adrián (Nyíregyháza) régóta csörömpöl már, tudom, hogy igényes a hangzásra, részletekre, pálinkára stb. A bőgős gyerekkel sincs gond. De a dobos vajon mit szeretne kihozni ebből/magából? Simán belealudtam a játékába, de szerintem néha ő maga is. Már a behangolásnál látszott, hogy egy-két plusz óra elférne mögé. Mindegy, nem akarom bántani tényleg, de annyira rendben lenne az egész zene, annyira elmenne a produkció külföldön is, ha a dob kevésbé lenne kínos.

Semmi újat nem mutat amúgy a Grizzly. Hozza a Clutch-os, Kyussos hangulatot, hangzatokat. A Kettőnégy életmű díjas Knapp Oszkárról még nem is beszéltem. Persze, hogy ő itt a domináns mocsári medve: pofátlan és mélyről felszakadó attitűddel, izgalmas hangulati váltásokkal, korábbi zenekarai után merőben más életközösségben látjuk, de mégis működik és rengeteg súlyt tesz hozzá a Grizzly stílusához. Pár éve vannak csak jelen, de magabiztos színfoltnak tűnnek, csak legyen kőkemény alja a zenének. Ahhoz dob tekintetében több kell. Küldeném minden kamionos és favágó ismerősömnek a Sziklás-hegységbe.

Koncert: 5

Nincs is jobb móka annál, amikor az ember ledolgozott órái utána experimentális körutat tesz az élő zenébe - persze kinek mi. Bár egyik zenekar sem szívem csücske, de mindenesetre nem árt mozgolódni, látni-hallani dolgokat, meg megnézni, mit tud a rockzene 2014-ben.

A fő attrakció a GMW volt, az első zenekarról, a Kamikaze Scotsmen-ről lemaradtam, de a pesti koncertlátogatásaim alkalmával biztos beléjük fogok botlani. Beszéljünk kicsit az osztrák trióról!
A Mother's Cake-el érintőleges viszonyom volt mindig is, ami tavaly óta tart, és ez nem is közeledett, de nem is távolodott. A fiúk osztrákiából hoztak egy szelet 70'es évek rockot, leöntve funky-s vadulással, és szórakoztató színpadi jelenléttel. A zenéjükben egyesül a technika a jó hangzással, hatásokkal, de a dalok hangulata nem egységes - rockos rész után funky vagy blues rész, némi progrock beütéssel. Személyes kedvenc témáim között a Runaway bitang nyitó gitárfutama és a Soul Prison I verzéje, refrénje szerepel.
A hangszerkezelés makulátlan, az énekesben sok dög van, a hangja Sting-Palánta Róbert (gyk: Robert Plant) tengelyen mozog, ami kifejezetten jól működik ebben a zenében. De itt is beleesnek abba a hibába, hogy túl sok minden akar történni a dalokban - példának okáért a Runaway amikor végre beindul, olyan frankón meg lehet rá mozdulni, annyira érezhetően jól süvít, hogy nem értem, miért kell aztán megállni, és átmenni hc-be, majd utána Gary Moore-féle blues-ba (ami egyébként önmagában teljesen rendben is lenne!)... A dalok indokolatlanul hosszúak, de nyilván a sok rész csak a hosszú dalokban fér el. Sebaj. Jó móka volt így is, megkaptam, amit akartam. Kíváncsi leszek a következő lemezre, milyen egységességgel fog bírni. De az tökéletesen látható, hogy faszból zenélő zenekarral van dolgunk. Jó bemelegítés és jó választás volt a GMW elé - hasonlóan összedobált dalokkal rendelkező banda elé egy hasonlóan jól összedobált dalokkal rendelkező banda pörkölt előfutárként. Funkcióját ellátta, bőséggel.

A Grand Mexican Warlock nekem mindig egy talány volt - sosem értettem, miért is kell őket annyira imádni. Amit hallottam tőlük,  nem nyűgözött le, de ami bizton állítható volt, hogy a srácok jól kezelik a hangszert, az énekes jól énekel, bár engem nem hat meg. Ez persze nem jelent semmit, de attól függetlenül az elfogult rajongást irányukba nem értem. Többek közt azért, mert dalaik nekik sem egységesek, bele van piszkítva az egyébként önmagukban jól csengő témákba. Kicsit ilyen "zeneileg fapadosan érzelmes Dream Theater-t játszunk" fílingem van - azt gondoljuk, hogy az a jó, ha egy dalban sok minden történik - csak számomra emészthetetlen, hogy amikor épp van egy szép rész (amit egyébként jól tudnak a fiúk, ez elvehetetlen tőlük), az egész elkúródik valami teljesen fölösleges progresszív okoskodás által?

Az  A38-as lemezbemutató kiváló alkalomnak tűnt, hogy másodízben személyesen meggyőződjek, hogy kapok- e valamit ettől a zenekartól, de jelentem, semmit. Na jó, a Love struggle lendületesen indul, de az is átmegy valami teljesen fölösleges részbe a zúduló verze után. Pedig van potenciál bennük, de valahogy olyan összehányt zene ez nekem. A srácoknak van egy kicsit önmagukat komolyan vevő attitűdje, ami viszont (a basszerost leszámítva) nem fér meg a tűzzel, az érzéssel, aminek kifelé is kéne lobognia, hogy mennyire szeretnek zenélni. A lángokból nem láttam semmit, és ami (nem) meglepő, hogy a közönség arckifejezésére tekintve sem láttam semmilyen tüzet, hogy kaptak volna valamit ettől a lemezbemutató koncerttől, hogy valami olyan élvezet lett volna az arcukon, hogy "igen bazmeg, ez kurva jó!". Némiképp ezt támasztotta alá az is, hogy a koncerttermet azért elég sűrűn hagyták el emberek, de volt azért egy 100 fős mag, ami nem rossz eredmény, sőt. Nem baj, lehet, lesz ez még így se.