„Who we are?
And who we will be forever
And ever?”
A sztori szálai egészen tíz évvel ezelőttig nyúlnak vissza. Széles, átfogó fórum híján akkoriban még az azonnali üzenetküldő szolgáltatások zegzugos csatornáin trade-eltük egymás között az aktuális kedvenceket, így történt, hogy gyakorló heavy metal-rajongóként egy kedves ismerősöm közvetítésével valami Subscribe nevű zenekar Crowd of the nobodies és Oidipus Abortion Clinic című dalai keveredtek a lejátszási listámba két Ossian-himnusz közé. Az akkor még mértéktartóan ingerszegény zenei ízlésem sehogy sem tudta befogadni ezeket a kiforratlan, de kétségkívül progresszív melódiákat, úgyhogy hagytam is az egészet a fenébe. A dolgok biztosan máshogy alakultak volna, hogyha nem kapom el a srácokat még azon a nyáron a Rockmaratonon egy nagyjából harmincfős kora délutáni bulin, ahol is olyan zseniális hepajt rendeztek, hogy még életem első sörét is sikerült kiborítanom.
Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán (és persze rengeteg sör a torkomon), a Sanity Has Left The Bulding útkeresését egy sok tekintetben kiforrottabb, egységesebb Stuck Progress to Moon követte, majd a Bookmarks professzionalizmusán keresztül a végül hét fősre bővült banda eljutott a jelenhez, ami még annál is szebb, mint annak idején jósoltam. Ritka hazai sikertörténetet tudhatnak maguk mögött Csongor Bálinték: egyrészt évről évre, lemezről lemezre sikerült mind zeneileg és technikailag, mind mondanivaló tekintetében előrébb lépni, de ami a legfontosabb: úgy csiszolódott professzionálisra a Subscribe-stílus, úgy sokasodott az erre kíváncsi közönség tízről százra, százról ezerre, ezerről tízezerre, hogy közben semmit sem veszített a produkció a hitelességéből. Az idén megjelent This Moment Will Soon Be Gone című negyedik nagylemez nyílegyenesen folytatja az eddig megkezdett utat, olyan produkcióvá téve a hetes fogat zenéjét, amely vitathatatlanul előkelő helyet érdemel a hazai zenei életben, de ami a legfontosabb: bátran megállja a helyét bármilyen nemzetközi kontextusban is. Még szerencse, hogy tíz évvel a dicső múlt után már nem a szerencsén és a betárcsázós modemen múlik, hogy részesülünk-e a jóból.
„Share all your contents
Oh we wanna see,
Is it fascinating at all?”
Egy szakítás ihlette szövegekkel tűzdelt lemez éppenséggel lehetne túlzottan öncélú, magába forduló is, de előre le kell szögezzem, hogy itt szó sincs erről: a TMWSBG egyenes, lendületes és személyessége ellenére nagyon is szórakoztató. A nyitó Gazing például itt-ott djentet idéző szaggatásával, fentebb idézett felejthetetlen refrénjével gyakorlatilag első hallgatásra beleégeti magát az ember agyába, miközben egyébként bravúrosan odaszól az internet cinikus világának. Az Every Skin és a Turbulent már személyesebb hangvételű („…and if it goes like this, I’ll give away all I miss…”), a kapásból ragadó refréneken túl hol jazzes átkötés, hol hammond-szóló színesíti a lendületes zúzást. A The Verdant egyszerű, de fogós dalszerkezete szinte régisulisnak számít, amit a The Trice gyakorlatilag kapásból ki is egyensúlyoz szellősebb, a végén ügyesen kitalált szaggatott-diszkós kiállásával (dat bass!). A könyvjelzős Álomtégla után ismét került magyar dal a lemezre, ami sajnos minden pozitívuma ellenére sem képes ebben a formában működni úgy, ahogy kellene. A Message of the Sentinels vidámabb alaphangulata után érkezik a lemez talán legerősebb dala, a We are Stardust, ami már-már a Bookmarks Between Heaven and Her-jét idézően lebeg, gondolkodtat és pihentet. Itt már akár vége is lehetne, de a pontot az i-re a záró, nyolc perc körüli Obsessive Compulsive teszi fel, ami bár hosszúnak hosszú, de egy percig sem fullad unalomba: az első fele leszakítja az ember fejét, a második fele szellős, keleti népzenét idéző alaphangulatával pedig kellően leülteti az embert, hogy aztán az utolsó egy perc ismét kegyetlenül, de jólesően felzaklassa a hallgatót.
Összességében kellemes, emlékezetes és komplex hallgatnivalóra sikerült a TMWSBG, ami logikus, de progresszív folytatása az eddigieknek. Megjelenése óta naponta kétszer-háromszor biztosan végigpörög, de még mindig képes újat nyújtani minden egyes hallgatásnál. Bár gyakorlatilag konceptlemez, nem csak a szakítás utáni periódusukat élők fogják benne örömüket lelni (noha könnyen lehet, hogy akkor még nagyobbat üt). A srácok felnőttek, megkomolyodtak, tudják, hogy honnan indultak, de tisztában vannak azzal is, hogy hová tartanak. Az idei év egyik legfontosabb hazai lemezét még biztosan sokáig fogjuk emlegetni, de közben azért ne felejtsünk el utánajárni, hogy miként működnek az új dalok élőben.
7,5/10
