Szeretjük a hajót. Mindenki tudja, hogy Európa egyik legjobb szórakozóhelye, ráadásul itthon verhetetlen hangosításban és a marginálisabb, de annál fontosabb zenész-egyéniségek fölvonultatásában. Scott Kellyt bizonyára a legtöbb olvasónak nem kell bemutatni. A börtönviselt fizimiskával megáldott, karizmatikus, szanaszétvarrt fogatlan frontembere a Neurosisnak már nem fiatal. Megőszült, megpocakosodott, de ez a budapesti koncertje, maroknyi közönség előtt is bizonyította, hogy minimál akusztikus zenével is képes hangulatot teremteni, bárhol a világon. Nem rég fejezte be európai turnéját, melynek két felvonásos hazai állomásán mi is jelen voltunk.
Nem egy első randis, Valentin napozós produkció egy Scott Kelly este. Habár azt mondtam akusztikus koncert, ettől még nem meghitt, még kevésbé megnyugtató zene. Sokkal inkább melankólikus, depresszív, melyet finoman kísér az anyazenekar mélysötét, lehúzós árnya. Merthogy nem csak Mr. Kelly képviseli a színpadon a Neurosist, hanem Noah Landis is, aki experimentális gitár, illetve billentyű játékkal toldotta meg az este hangulatát. A kísérő gitárosról nem is érdemes beszélni, sokat nem köszönhettünk neki a koncert ideje alatt.
A dalok a hangulatról szóltak, a magánéleti inspirációk, szerelmek, félelmek, frusztrációk a felkonfok nélkül is azonnal tapinthatók voltak. Volt monotónia, volt lehangoltság is, voltak néha kicsit üresebb szakaszok, de az előadó hiteles orgánuma, kisugárzása, autentikus előadásmódja képes volt megtölteni a zenét egyfajta plusszal. Persze régi klisé, hogy a rosszéletű rockerek sokkal hitelesebben tudják hozni az érzelmes líraiságot. Scott Kelly teljesen puritán előadása speciális, amerikai országúti, vagabond életérzés formájában elevenedett meg. És ez az életérzés izgalmas volt. A zenész még a fénytechnikát is nyomatékosan leállíttatta, mondván, ez egy egyszerű zene, nem igényel semmiféle öncélú ornamentikát; de Landis effektjei, közjátékai azért sokat segítettek, hogy az érdeklődés végig fönn maradjon és az adott hangulat teljesen ki tudjon bontakozni a dalokban. És valóban így volt jó, ahogy. Szépen szólt az új Eternal Midnight, jó volt a híres We lett he hell come is, ahogy a többi dal is izgalmasan szólt. Közvetlen és szívből jövő fellépés egy morcos embertől. Különleges koncert volt.
Koncert: 5-6
