Már az elején leszögezném, hogy utálom a bálványimádatot. Ennek ellenére úgy gondolom, Tosin Abasinak, az Animals as Leaders gitáros/zeneszerzőjének egy ideális világban már szobrot állítottak volna minden zeneművészeti iskola bejáratánál, és teltházas koncerteket adna még Belső-Mongóliában is. Gyanítom, hogy a valóságban az amerikai progresszív/metál szcénán kívül csak egy szűk réteghez jut el ennek az afroamerikai srácnak a zsenialitása. De hát így van ez, amikor valaki megpróbál újítani, felrúgni a műfaji konvenciókat, és csak arra koncentrálni, ami a lényeg: a szívből és ösztönből fakadó ZENÉRE. Márpedig Abasi és zenésztársai (Javier Reyes - gitár, Matt Garstka - dob) legújabb dobását, a The Joy of Motion-t nem is érdemes másképp meghatározni, mint ZENE. Így, csupa nagybetűvel, műfaji kategorizálás nélkül.
Tisztában vagyok vele, hogy - mint általában a progresszív, kísérletezős bandák - az Animals as Leaders sem való mindenkinek. Egyetértek azokkal, akik szerint az eddigi lemezeik (a 2009-es Animals as leaders és a 2011-es Weightless) helyenként megfoghatatlan komplexitása és hangszeres zsonglőrködése néha az élvezhetőség rovására ment. Akik eddig sem kedvelték a zenei kihívásokat, kétlem, hogy az új Animals korong hozná meg a kedvüket, hiszen a The Joy of Motion, csakúgy, mint elődei, bővelkedik nyakatekert technikai megoldásokban. Vájt fülű legyen a talpán, aki végig követni tudja a ritmusváltásokat. Az összetettség önmagában nem baj, de csak akkor, ha nem válik öncélúvá, és épp ez az, ami az albumot kiemeli a legtöbb technikás-experimentális lemez közül. A hangszerek szolgálják a zenét, és nem fordítva.
A metálos riffek, jazzes átvezetők, katartikus, de mégsem elcsépelt szólók, a néhol eszeveszett, máshol finoman kidolgozott dobtémák és a hangulatfokozó elektronika a számok többségében gyönyörűen egybesimulva követik és alátámasztják egymást. Magyarul: megtanultak zenét írni a srácok. Ez leginkább a lassabb szerzeményekben érezhető, mint pl. az Air Chrysalis, amely légies könnyedséggel vált át fúziós jazzből lüktető prog-metálra, de megemlíthetném a szintén jazzesen kezdődő, majd lassan építkezve egy hihetetlenül felemelő gitártémában kiteljesedő Another Year-t. Gyönyörű, na! A súlyosabb nóták közül a Tooth and Claw a csúcspont, és fogós hajlításaival a lemez slágere, persze nem a Petőfi rádiós értelemben.
Egyedüli negatívumként meg kell említenem, hogy némelyik szerzeményben még túlságosan is érezhetők az előző korong hatásai, pl. az agyonmatekozott Mind-Spun c. nótában (leszámítva a hangulatos belassulást a vége felé). Itt abszolút érezni, hogy elgurult a gyógyszer, és Abasin felülkerekedett a hangszeres tudását fitogtató őrült géniusz. Nekem mondjuk, önmagában bejön az ilyesmi, de a lemezről kilógnak ezek a dalok. Ezért nem jár a 9 pont.
A The Joy of Motion nem korszakalkotó, de egy határozott lépés a helyes irányba Abasiék életművében. Bizonyíték, hogy az Animals as Leaders nem csak a hangszeres tudás, de a dalszerzés terén is tud maradandót alkotni. A lemez néha melankolikus, helyenként felemelő, máshol agyzsibbasztóan komplex, de mindig izgalmas.
8,9 a tízből.
