Nincs is jobb móka annál, amikor az ember ledolgozott órái utána experimentális körutat tesz az élő zenébe - persze kinek mi. Bár egyik zenekar sem szívem csücske, de mindenesetre nem árt mozgolódni, látni-hallani dolgokat, meg megnézni, mit tud a rockzene 2014-ben.
A fő attrakció a GMW volt, az első zenekarról, a Kamikaze Scotsmen-ről lemaradtam, de a pesti koncertlátogatásaim alkalmával biztos beléjük fogok botlani. Beszéljünk kicsit az osztrák trióról!
A Mother's Cake-el érintőleges viszonyom volt mindig is, ami tavaly óta tart, és ez nem is közeledett, de nem is távolodott. A fiúk osztrákiából hoztak egy szelet 70'es évek rockot, leöntve funky-s vadulással, és szórakoztató színpadi jelenléttel. A zenéjükben egyesül a technika a jó hangzással, hatásokkal, de a dalok hangulata nem egységes - rockos rész után funky vagy blues rész, némi progrock beütéssel. Személyes kedvenc témáim között a Runaway bitang nyitó gitárfutama és a Soul Prison I verzéje, refrénje szerepel.
A hangszerkezelés makulátlan, az énekesben sok dög van, a hangja Sting-Palánta Róbert (gyk: Robert Plant) tengelyen mozog, ami kifejezetten jól működik ebben a zenében. De itt is beleesnek abba a hibába, hogy túl sok minden akar történni a dalokban - példának okáért a Runaway amikor végre beindul, olyan frankón meg lehet rá mozdulni, annyira érezhetően jól süvít, hogy nem értem, miért kell aztán megállni, és átmenni hc-be, majd utána Gary Moore-féle blues-ba (ami egyébként önmagában teljesen rendben is lenne!)... A dalok indokolatlanul hosszúak, de nyilván a sok rész csak a hosszú dalokban fér el. Sebaj. Jó móka volt így is, megkaptam, amit akartam. Kíváncsi leszek a következő lemezre, milyen egységességgel fog bírni. De az tökéletesen látható, hogy faszból zenélő zenekarral van dolgunk. Jó bemelegítés és jó választás volt a GMW elé - hasonlóan összedobált dalokkal rendelkező banda elé egy hasonlóan jól összedobált dalokkal rendelkező banda pörkölt előfutárként. Funkcióját ellátta, bőséggel.
A Grand Mexican Warlock nekem mindig egy talány volt - sosem értettem, miért is kell őket annyira imádni. Amit hallottam tőlük, nem nyűgözött le, de ami bizton állítható volt, hogy a srácok jól kezelik a hangszert, az énekes jól énekel, bár engem nem hat meg. Ez persze nem jelent semmit, de attól függetlenül az elfogult rajongást irányukba nem értem. Többek közt azért, mert dalaik nekik sem egységesek, bele van piszkítva az egyébként önmagukban jól csengő témákba. Kicsit ilyen "zeneileg fapadosan érzelmes Dream Theater-t játszunk" fílingem van - azt gondoljuk, hogy az a jó, ha egy dalban sok minden történik - csak számomra emészthetetlen, hogy amikor épp van egy szép rész (amit egyébként jól tudnak a fiúk, ez elvehetetlen tőlük), az egész elkúródik valami teljesen fölösleges progresszív okoskodás által?
Az A38-as lemezbemutató kiváló alkalomnak tűnt, hogy másodízben személyesen meggyőződjek, hogy kapok- e valamit ettől a zenekartól, de jelentem, semmit. Na jó, a Love struggle lendületesen indul, de az is átmegy valami teljesen fölösleges részbe a zúduló verze után. Pedig van potenciál bennük, de valahogy olyan összehányt zene ez nekem. A srácoknak van egy kicsit önmagukat komolyan vevő attitűdje, ami viszont (a basszerost leszámítva) nem fér meg a tűzzel, az érzéssel, aminek kifelé is kéne lobognia, hogy mennyire szeretnek zenélni. A lángokból nem láttam semmit, és ami (nem) meglepő, hogy a közönség arckifejezésére tekintve sem láttam semmilyen tüzet, hogy kaptak volna valamit ettől a lemezbemutató koncerttől, hogy valami olyan élvezet lett volna az arcukon, hogy "igen bazmeg, ez kurva jó!". Némiképp ezt támasztotta alá az is, hogy a koncerttermet azért elég sűrűn hagyták el emberek, de volt azért egy 100 fős mag, ami nem rossz eredmény, sőt. Nem baj, lehet, lesz ez még így se.
