Thomas Gabriel „Warrior” Fischer az extrém metál egyik élő legendája. A Hellhammer és a Celtic Frost frontembereként ott volt a death és black metal alapköveinek letételekor a nyolcvanas években, és az óta is hitelesen képviseli kemény zene sötétebb oldalát. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a metál előadókat, akik nem válnak röhejessé, amikor pandamacinak festik magukat a színpadon. A svájci úriember az egyik. A szemöldökig behúzott sapka/könnyes fekete monokli kombó nála ugyanolyan legitim színpadkellék, mint a szerzetes csuha volt az egykori Candlemass frontember, Messiah Marcolin esetében. Nem véletlenül említem meg a svéd doom legendát. Fischer legújabb bandáját, a Triptykont hallgatva elsőre az ugrott be, hogy ilyen lehet, amikor a Candlemass és a Slayer törvénytelen szerelemgyermeket nemzenek.
A legújabb korong, a Melana Chasmata címet kapta, ami görögül kb. annyit tesz, hogy nagy sötét űr. Fischer azt állítja, mély depresszióból segített kimászni neki a lemez megírása, szóval igen, az album sötét, depresszív, okkult témákat dolgoz fel. Házibuliban, szülinapi rendezvényen nem ideális háttérzene. A művészi önkifejezésnek azonban ez is a része, az élet nem mindig vidámság, móka és kacagás, szabad reflektálni olyan negatív témákra is, mint a halál, szenvedés, depresszió stb. Nem kell szeretni, de el lehet fogadni, hogy van ilyen is. Erről ennyit.
Műfajilag az album a doom-death-thrash vonalon mozog, némi gótikus beütéssel, de mivel ez elég idiótán hangzik, maradjunk annyiban, hogy aki szereti az erőteljes, lendületes, de mindeközben koromsötét atmoszférájú metál muzsikát, és az extrém énekstílustól sem riad vissza, az új Triptykon korongot is élvezni fogja, az első hangjegytől az utolsóig. Nem titok, hogy Fischer úr az ötvenedik x-et tapossa, de a legtöbb hasonló korú zenésztársához képest nála nyoma sincs a kiöregedésnek, sőt, a lemezen végig az érezhető, hogy egy kiforrott zenész műve. Minden a helyén van, az ötszáz kilós riffek, a thrashes tekerések, a túlvilági szólók és Fischer változatos énektémái, mindez átitatva tisztességes adag doom metállal. Igaz, Fischer néha engedi kibontakozni fiatal zenésztársait, de a hangsúly a hangulaton van, ami koherensen sötét, csak az árnyalat változik. Az Aurorae c. szerzemény pl. felemelő gitártémájával már-már beenged némi fénysugarat, de csak azért, hogy a következő, Demon Pact c. nótában még nagyobbat üssön a pokol bugyraiba történő alámerülés, ahol Fischer utánozhatatlan orgánummal ordítja acsarogva, hogy „az irigység máglyáján” hamvasztják a csontjait. Hatásos cucc.
A csúcspontot számomra a Boleskine House címet viselő második nóta jelenti. A hat láb mélyre hangolt gitárok szaggatását és Fischer kántálását/hörgését gyönyörűen ellenpontozza a lágy női énekhang és az érzelmes szóló a végén. A Breathing pedig jó példa arra, hogy a Triptykonra nem csak merengeni, de egy jó kiadósat headbangelni is lehet.
A Melana Chasmata kiforrott, a maga műfajában kiemelkedő lemez, egy pályája csúcsán lévő metálzenésztől. Előkelő helyen szerepel majd az év végi top 10-es listákon. (Az enyémen legalábbis biztosan.)
Jár a 9 pont a tízből.
U.i.: Biztos van, akinek feltűnt, hogy a borítót az a bizonyos H. R. Giger festette, akinek a nevéhez sok más mellett az Alien dizájnja is fűződik. Giger épp a napokban hunyt el. R.I.P.
